Én már közel nyolc éve dolgozom annál a cégnél, ahol most jelenleg felajánlották a csoportvezetői státuszt, pozíciót. Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy elfogadjam-e a posztot, nem csak a kihívás miatt, vagy mert több munka hárulna rám, több túlórával, vagy a felelősség miatt, hanem mert nagyon szeretem a kollégáim, és nem szerettem volna, ha a kapcsolat közöttem és közöttük bármilyen mértékben változott volna. Nagyon szeretem őket, és semmilyen változást nem akartam ezen a téren. Ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálom ezt megvitatni velük.
Legnagyobb meglepetésemre egyöntetűen azt mondták, hogy ők nagyon szeretnék, ha elfogadnám a lehetőséget, szívesen látnának engem a csoportvezetői pozícióban, és ez semmiféle munkahelyi légkörváltozást nem eredményezne, sőt, nagyon szeretnék, hogy legalább egyszer már végre egy arra érdemes ember kerüljön a pozícióba és ne egy olyan ember, aki sem szakmailag sem pedig emberileg nem alkalmas arra, hogy vezesse őket és irányt határozzon meg. Mondanom sem kell, mennyire örültem ezeknek a véleményeknek és egyből leültem a férjemmel is megbeszélni, ő mit szólna, ha egy kicsit több munkát vállalnék, egy kicsit több felelősséggel és kihívással. Meglepetésemre ő is támogatását adta, és azt a véleményt, hogy kifejezetten jót tenne nekem és biztos benne, hogy helyt állnék.
Másnap, amikor bementem a munkahelyemre még úgy gondoltam, hogy átgondolom még egyszer a dolgokat, de aztán már másnap úgy érkeztem be az ajtón, hogy bizony elfogadom az ajánlatot. A kollégáim pedig a legnagyobb meglepetésemre már választottak is egy gyönyörű képet az irodámba a vászonképek világából. Egy gyönyörű levendula vászonkép várt becsomagolva az irodám előtt, ahová újdonsülten beléphettem, és már semmi kétségem sem volt affelől, hogy jó vezető leszek és hogy a kollégáim is maximális szinten örülnek neki.