Valóság vagy játék?

Kisebb koromban, amikor még időm javarészét ténylegesen a számítógépes játékok tették ki, rengeteget gondolkodtam azon, hogy miért vannak olyan játékok, amik olyasmikkel foglalkoznak, amit a való életben eszünk ágában sem volna csinálni.

Teszem azt, volt egy hídépítős játék, amivel el nem tudom képzelni, hogy épeszű ember valaha is jó kedvvel tudott volna játszani. Persze, fejleszti a gyerekek kreativitását, ez volt az ok, amiért mindenkivel kipróbáltatták a szülei. De hogy valaki leüljön, és ezzel játsszon kikapcsolódás gyanánt? Ugyan már! De éppígy nem értettem azt a játékot sem (Sims), amelyben konkrét családokat kellett létrehozni, lakásba költöztetni, berendezni a szobákat, és gondoskodni róluk. Etetni, itatni őket, elküldeni munkába, odafigyelni, hogy kellő mértékben szórakozzanak is, legyenek társas kapcsolataik, és eleget aludjanak. Ki játszik ezzel, de úgy mégis? Én úgy vettem észre, az egésznek egy értelme volt az osztálytársaim, főleg a lányok körében, hogy megcsinálták magukat, illetve azt a fiút, aki tetszett nekik az osztályból, s addig-addig kattogtattak rájuk a közös lakásban, míg egymásba nem szerettek. Hát ennyi értelme volt, ennél nagyobb örömöt aligha hiszem, hogy bárkinek is okozott valaha ez a játék. Mert az tuti, hogy én a huszadik perc után agyvérzést akartam kapni, amikor megint éhesek voltak.

Hozzáteszem, ilyenkor rendre az mások érvelése, hogy ez a játék fel próbált készíteni az életre. Csakhogy szerintem ez marhaság. Alapvetően tetszik az ötlet, hogy egy játék tanítójellegű legyen, és készítsen fel nehézségekre, de a Simsnek köze nem volt a való élethez. Illetve nem tanított meg becsülni semmilyen értéktárgyat, mert valódi munkára nem ösztönzött, odafigyelést sem igényelt túlzottan, nem volt kitűzött célod, tehát nyerni sem tudtál, valamint nem volt szórakoztató sem. Márpedig a játék attól játék, hogy mindenekelőtt, elsősorban szórakoztat, kikapcsol. A tanítójelleg másodlagos. Ha valakit ez szórakoztatott, hát én elfogadom, de jó érvet még nem hallottam rá.

De ha valakit szórakoztatnak a lövöldözős játékok, azt már sokkal inkább. Több okból is. Mert az tuti, hogy nem ösztönöznek a gyilkolásra. Ez biztos. Megtanít inkább arra, hogy becsüld azt az egyetlen életed ami van. Arra, hogy háborús helyzetben tényleg egy pillanat az életed. Valamint szórakoztató is, azt gondolom. Győzelemre sarkall, és ez szerintem egy fontos identitás. És lecsapol rengeteg feszültséget, olyan energiákat, amelyeket nem kell valódi harcokban kiadni magunkból.

De ugyanez a helyzet talán az autóversenyes játékokkal is, amik szintén lehetővé teszik, hogy azt, ami a valóságban életveszélyes és illegális, pedig sok ember tartana rá igényt – történetesen a száguldozásra –, a játékon keresztül megélhessük. Nem kell kockára tenni az életünk ahhoz, hogy megtapasztaljuk egy autóverseny élményét, hogy megsejtsük, milyen érzés süvíteni az autópályán.

Szóval én nem feltétlenül látok kivetnivalót az ilyen játékokban. Ezerszer inkább autóverseny, mintsem egy autószerelő szimulátor ahol nyári autógumikat kell cserélgetni.

Mert hogy az idősebb korosztály, akik nem a számítógépen szocializálódtak, hanem azzal már felnőttként találkoztak, jobbára azt gondolja, hogy az volna igazán hasznos játék, ami felkészít a felnőtt évek munkás világára. Hát ez mekkora baromság! A gyerekek lételeme a játékosság. Nem egyfajta hóbort, hanem alapélményük, alapidentitásuk, hogy mindent játéknak fognak fel. És akkor traumatizálnánk őket már kis korukban, hogy milyen nyomorúságos lesz majd felnőttként dolgozni?

Azért mondtam ezt a példát, mert emlékszem, amikor egy igazán profi helyen kicseréltettem a nyári autógumikat, volt szerencsém végignézni, hogy micsoda feladat ez, hogy mennyi szakértelmet igényel. És hát minden munkát csinálni rossz, végső soron. Azért is tudom, mert előzőleg megpróbáltuk az apámmal mi magunk kicserélni őket. De azért nem véletlenül vannak autószerelők, akik kifejezetten ezzel foglalkoznak. Ráadásul akkora választék volt ott, leárazásokkal megspékelve, hogy nem is a régi, használt abroncsokat tetettem fel, hanem vadiújakat.

Szóval ezért gondolom, hogy ha feltennénk egy gyereknek a kérdést, mi akar lenni, ha nagy lesz: autószerelő vagy autóversenyző – a válasz egyértelmű. Egy gyerek sem felelne másként, mindenki versenyző akarna lenni, pontosan azért, mert még nem fogják fel az egész lényegét, csak a játékjelleget, a szép autókat és a száguldást.

Mindenesetre javaslom, hogy akinek a gyereke mégis szerelő akar lenni, vigyék el egy üzembe, vagy próbáljanak vele nyári autógumikat cserélni. És abból megérti, hogy mi a különbség a játékok és a munka között.