A gyerekei az ember számára a legféltettebb kincsei, a kis törpék, akik számára mindent meg szeretne adni, akiknek mindent meg szeretne tanítani és mutatni, és akik mindenre rá tudják venni, legyen az számára bármilyen félelmetes, stresszes vagy épp félelemkeltő. Én is pont így jártam a minap, aminek komoly eredményei is lettek.
A két fiam ugyanis korcsolyázik, méghozzá nem akármilyen szinten, hiszen válogatott utánpótlás jégkorong csapat tagjaiként, hetente négy alkalommal csak ezt gyakorolják, közel két órán keresztül. Természetesen néha már követni se tudjuk őket a jégen, de hát ez így is van rendjén. Az azonban nem járja, hogy az egyik edzés alkalmával a szülőket is fel akarták csábítani a jégre. Én megmondom őszintén rettegek minden olyan dologtól vagy helyzettől, ahol a lábam nem biztos talajon áll, csúszkál. Lehet az jég, hó vagy épp sár, csúszós falevél és még sorolhatnám. Mondanom sem kell, hogy mennyire távolodtam el hirtelen a jégtől. Amilyen messze csak lehetett, a lelátó legmagasabb és legtávolibb pontjára. Ez sem volt azonban elegendő.
Persze, hogy a hét és nyolc éves fiam rá tudott venni, hogy győzze le a félelmet, közel úgy, ahogyan ők szokták az orvos előtt vagy épp az iskola ajtajában és még sorolták tovább. Hát mit tud tenni ilyenkor a szülő? Vállalja. Meghalni nem fog, tudja jól, maximum egy-két kék folttal gazdagodik. Igen, tenni ez ellen nem tud, de mondjuk a telefonját, amelyen minden adat, email, információ, kód és társai tárolva van, kivehetné a zsebéből. Persze ezt elfelejtettem én is. Közel a harmadik jégen töltött másodpercemben viszont estem egy nagyon szerencséset, mert nekem semmi bajom nem lett, az iphonomnak viszont szüksége volt valamire, amit úgy hivnak, hogy iphone kijelzőcsere. Így a következő órában már az iszereles segítségét kértem az ipohonom kijelzőjének cseréjében, és mondhatom, ezt maximális gyorsasággal és segítőkészséggel meg is kaptam. Nem is tudom mi lett volna velem nélkülük.