The New 52: Action Comics #1

A DC idén őszre időzített „soft rebootja” sokak számára nem jelent semmit, azonban a kiadó számára igen kemény döntés lehetett, hogy a legrégebben futó amerikai képregényt egész egyszerűen újraindítsa. Nem tévedés, az Action Comics 1938 júniusa óta jelent meg folyamatosan, és összesen 904 számot ért meg, ám a The New 52 névre keresztelt univerzumfrissítés senkivel nem tett kivételt, így szeptember 7-én az Action Comics számozását is “nullázták”, a karakter újraértelmezésének és egy kezdők számára is érthető vonalvezetés ígéretével. Ahogy az a Justice League #1 kapcsán már szóba került, a DC univerzum a Flashpoint hatására teljesen átalakult, s ez nem csak arra adott lehetőséget, hogy a kiadó teljesen új olvasóközönséget szólítson meg, de arra is, hogy a karakterek egy részét némileg átértelmezzék. Ez utóbbi kategóriába tartozik maga Superman is, akinek a szerepét jócskán átformálták a The New 52 keretén belül.

Action Comics #1

Korábban már volt szó a DC univerzum megújult idővonaláról, amely szerint a szuperhősök csupán néhány éve tevékenykednek a világban. A Justice League #1 öt évvel az aktuális események elé repítette vissza az olvasót, mikor a hősök tömegesen kezdenek felbukkanni, az Action Comics #1 pedig hat évet ugrik vissza az időben, és konkrétan az első szuperhős – Superman – kezdeti kalandjait mutatja be. Az Acélember természetesen ezúttal is Clark Kent, azonban nevelőszülei (a Kent házaspár) már nem élnek, hősünk egy albérletben lakik, civilként újságíró, semmilyen romantikus szál nem köti Lois Lane-hez (nem csak a múltban, de a jelenben sem), és még Superman sem az a karakter, akinek az elmúlt évtizedekben megismerhettük. Kicsit amatőr, a képességei még nem értéke el a maximumot (nem tud repülni, sebezhető), és még rendes hacukája sincs, farmerben, bakancsban és izompólóban osztja az igazságot.

 

Habár a történetet a képregényes berkekben igen nagy névnek számító Grant Morrison jegyezte, a helyzet az, hogy a tálalás korántsem olyan meggyőző, mint amilyet az olvasó az egyik legfontosabb DC-képregénytől várna. Írom ezt azért, mert egyrészt a képregény ezerszer látott sablonokat puffogtat el, másrészt mint kezdőcsalogató első szám sem működik túl jól, ráadásul a sztori se nem érdekes, se nem izgalmas. A szuperhősök hajnalán járunk, így a rend őrei még üldözik hősünket, ám amíg a Gotham sötétjében menekülő Batman egy könnyen befogadható kép, addig a nagyképű szöveget nyomó, a rendőrök elől futva menekülő, helikopterekbe kapaszkodó Superman már inkább csak nevetséges. Arról nem is beszélve, hogy a tetőn suttyomban átöltöző, a házinénivel bájosan csevegő, kissé elesett civil karakter képe negyven évvel ezelőtt, a The Amazing Spider-Man lapjain volt érdekes, 2011-ben már csak üres koppintásnak tűnik, főleg egy ilyen nagy horderejű esemény részeként.

 

Habár ez igen szubjektív, egy első számtól én azt várom, hogy valamit elmondjon a karakterről, ám Supermanről itt szinte semmit nem tudunk meg. Oké, ő Clark Kent, vannak emberfeletti képességei, de, hogy honnan jött, miképp került Metropolisba, és egyáltalán miért oszt kéretlenül igazságot, na ez egyáltalán nem derül ki (a poszt beveztőjében olvasható információk is csak a netet böngészve válnak világossá, a képregényben erről egy szó nem esik). Persze ezzel nem lenne baj, ha a füzet legalább olyan akciódús és szórakoztató lenne, mint a Justice League #1, de nem az. A történetnek nincs dinamikája, túl sok szereplőt (Clark, Lois, Jimmy Olsen, Lex Luthor, Lane tábornok) akar elsőre bemutatni, három akciószekvenciát is végig kell néznünk, ráadásul még egy rejtélyes ügyet is megismerünk, aminek nyilván csak később lesz majd értelme. Mindez persze lehetne jó is, de nem az. Morrison nem tudja érdekesen felvezetni a karaktereket és a különböző történetszálakat, ráadásul az akciók unalmasak és elcsépeltek, a háttérben zajló események pedig egyenesen érdektelenek, ráadásul meg vannak spékelve olyan momentumokkal, amelyek elvileg az érdeklődésünket kellene, hogy felkeltsék, de valójában csak zavarodottságot okoznak.

 

A középszert csak tovább fokozza Rags Morales és Rick Bryant grafikai teljesítménye: a rajzok bár rossznak nem nevezhetőek, igazából teljesen jellegtelenek, a karakterek mellőznek minden egyediséget, Superman ábrázolása pedig egészen kiábrándító. A ruha az egy dolog, és azt is értem, hogy itt még a hős fiatal és nincs ereje teljében, de darázsderekű Acélember látványa nevetséges, arról nem is beszélve, hogy Morales kifejező vonások helyett folyamatosan vörösen izzó szemeket rajzolt a hősnek, ami a harmadik ilyen kocka után már igencsak idegesítő. Korábban Superman szeme akkor izzott, ha felhevített valamit a tekintetével, most pedig szinte állandóan, ha repül, ha nevet vagy ha éppen kissé ideges lesz. Olcsó megoldás, maga a grafikai megvalósítás pedig helyenként egyenesen nevetséges…

 

Ma már tudjuk, hogy az Action Comics #1 elképesztő eladásokat ért el, csak a print verzióból több, mint 200.000 darab talált gazdára, azonban ez a füzet nem érdemli meg ezt a sikert: összecsapott, érdektelen, és nincs benne semmi, amit igazán kedvelni lehetne. Talán túl nagyok voltak az elvárásaim, de az Action Comics #1 elolvasása fele akkora élményt sem biztosított, mint a Justice League #1, és ha folytatom a vásárlást, azt csakis azért lesz, mert kíváncsi vagyok, hogy az alkotók képesek-e felülemelkedni ezen a tökéletes középszeren.

Kommentek: