L.A. Noire – Kőkemény krimi veled a főszerepben

Ezidáig konkrét videojátékról nem nagyon volt szó a blogon, és ez alapvetően két dologra vezethető vissza. Egyrészt a munkám során annyit foglalkozom játékokkal, hogy a szabadidőmben (márpedig ez a blog abszolút szabadidős tevékenység) nem feltétlenül kívánok már ezzel bíbelődni, másrészt az idei évben nem sok olyan játék akadt, amely a tesztidőszakot követően is képes lett volna lekötni, pláne írásra sarkallni. 2011 eddigi legjobb játéka, a Portal 2 kapcsán gondolkodtam egy poszton, de aztán az elsikkadt, ám májusban érkezett még egy kiváló játék, az L.A. Noire, amiről ugyan már írtam egy tesztet a friss PC Guruba, de még így, és 21 óra 57 perc játékidő után is bőven van róla mondanivalóm. Ezt olvashatjátok most ebben a posztban.

 

Kezdésnek lássuk, hogy pontosan mi fán is terem az L.A. Noire. A Team Bondi és a Rockstar közös fejlesztésű játékáról beszélünk, ami május 17-én jelent meg Xbox 360 és PlayStation 3 platformokra. Műfaját tekintve egy akció/kaland/sandbox programról beszélünk, ami a ’40-es évek Los Angelesében játszódik, és amiben egy felkapaszkodó detektívnek, Cole Phelpsnek jut a főszerep — őt irányítva kell különböző bűneseteket felgöngyölítenünk. Felépítésében leginkább az újkori GTA-sorozatra emlékeztet a játék, a főhőst külső nézetből irányítjuk az utolsó centiig lemodellezett egykori Los Angelesben, amit szabadon bejárhatunk (gyalog vagy járművekkel), és a fő küldetéseink mellett jó pár opcionális feladatot is megoldhatunk. A hasonlóság a Grand Theft Auto szériával azonban itt nagyjából véget is ér, hiszen a játékmenet, ha nem is teljesen új, de az átlag játékokhoz képest mindenképpen egyedi módon szórakoztatja a gamereket.

 

Lévén ez egy blog, nem kívánom a hagyományos review formulával untatni az olvasót (és az írást nem is tesztnek szánom, nem térek ki minden részletre), értékelés sem lesz, csupán a pro és kontra véleményemet állítom sorba, remélhetőleg ezekből bőven lemérhető lesz, hogy miért is foglalkozom kiemelten ezzel a játékkal.

 

PRO – AVAGY MI TETSZETT

Nyomgyűjtés: Az alapjátékban összesen 21 eset megoldására lesz lehetőségünk, és ezek mind úgy kezdődnek, hogy kivezényelnek minket az adott bűneset (közlekedés, gyilkosság, drog, gyújtogatás) tetthelyére, és a karakterünkkel nyomokra kell vadásznunk. Ez a metódus leginkább a klasszikus kalandjátékokra emlékeztet: adott egy helyszín, amit nekünk körbe kell járnunk, és minden lehetséges dolgot (a kontroller rezgéssel, a játék zenével jelzi, ha valami érdekes van a közelünkben) meg kell vizsgálnunk, össze kell szednünk, ezekből vonhatunk le következtetéseket és később az összeszedett nyomok segíthetnek megszorongatni a gyanúsítottakat – figyelem, a ’40-es években vagyunk, se ujjlenyomat (jav.: annak ellenére, hogy ekkoriban már használták), se DNS, semmilyen CSI-os hókuszpókusz, csakis a logika és a józan paraszti ész marad (na meg a boncolás, ami sokszor fog érdekes információkkal szolgálni). Habár a programtól sok segítséget kapunk (ami akár ki is kapcsolható), ennek ellenére érdemes türelmesnek és alaposnak lenni, ugyanis egy-egy nyom elmulasztása értékes információktól foszthat meg minket.

 

Kikérdezés/kihallgatás: A helyszíneken és a nyomok megvizsgálását követően lehetőségünk lesz szemtanúk, érintettek és gyanúsítottak kikérdezésére, és ez a játék legjobb része. Ilyenkor a kamera „belső nézetbe” vált, és szemközt találjuk magunkat az „áldozatunkkal”, akinek nagyon oda kell figyelnünk az arckifejezésére. Játékban először került felhasználásra a MotionScan technológia, melynek segítségével az emberi arckifejezések szinte tökéletesen ültethetőek át digitális formába. A fejlesztők a minőséget nem bízták a véletlenre, ismert és kevésbé ismert sorozatszínészek alakítják a szereplőket, és az ő arcjátékuk alapján kell kitalálnunk, hogy egy-egy kérdésünkre az adott karakter igazat mond-e, eltitkol-e valamit vagy egyenesen hazudik.

 

Az interjúk kezdetén mindig lehetőségünk van megfigyelni az alanyunkat, majd a kérdésünk után az arcán látható reakciók alapján kell döntenünk, hogy az említett három reakció közül melyiket tartjuk helyesnek – kis odafigyeléssel rögtön láthatjuk például, hogy az illető titkol-e valamit vagy hazudik. Ez utóbbinál viszont vigyáznunk kell, ugyanis ha nincs a kezünkben olyan korábban szerzett bizonyíték, ami alátámasztaná a hazugság vádját, akkor bizony az igazság rejtve marad és mi bukjuk az értékes információkat (és ezzel valószínűleg egy újabb nyomot). A MotionScan technológia egyébként egészen elképesztő módon működik, nem csak, hogy azonnal felismerjük a kedvenc sorozatunk (Mad Men, Hősök, Rejtély) szereplőit, de a mimika és a gesztikuláció is remekül működik, és hamar kiderül, hogy Dr. House-nak majdnem tökéletesen igaza volt, mikor azt mondta: „Everybody lies”.

 

Történet: Enélkül nem nagyon működött volna a játék, annyi szent. Természetesen a címben nem véletlenül szerepel a Noire szó, a program tökéletesen megfelel a noir műfaj szabályainak: van egy ellentmondásos főhősünk, adott egy kellően nyomasztó történet, felbukkan egy femme fatale is, és ha akarjuk, akár még fekete-fehérben is játszhatjuk a programot, hogy 100%-os legyen a hangulat. Kezdetben ugyan úgy tűnhet, hogy szimplán csak bűnügyeket oldunk meg, ám az idő előrehaladtával (nagyjából a játék felétől), elkezdenek összeérni a szálak: a szereplők, a visszaemlékezések, az újságcikkek és az ügyek végül egy igen meglepő és kellemes játékmenetbeli fordulatot követően kellően katartikus végkifejletben egyesülnek. Internetszerte olvastam, hogy az L.A. Noire-é minden idők egyik legrosszabb befejezése, azonban ez butaság: egy ez noir, happy endet várni igen nagy badarság lenne. A játék lezárása a maga nemében tökéletes, és (hál’istennek) magában rejti a folytatás lehetőségét is.

 

Hangulat: Nehezen választható el a történettől, de azért mégsem ugyanaz. Los Angeles hihetetlenül részletes digitális változata (eredeti felvételek és márkák alapján, korhű zenékkel és rádióadásokkal), az átvezető videók filmszerűsége, a karakterek kidolgozása, a sztori felépítése, a kor nyomasztó atmoszférájának megidézése egész egyszerűen mesteri ebben a játékban, szinte tökéletesen adja vissza a ’40-es, ’50-es években született regények és filmek hangulatát, sőt – ezt írtam már ugyan máshol is –, úgy érezhetjük magunkat, mintha csak az L.A. Confidential második részét látnánk, magunkkal a főszerepben.

 

KONTRA – AVAGY MI NEM TETSZETT

A főhős: Habár a történet igen jól meg van írva, Cole Phelps karakterével egészen a játék végéig nem tudtam kibékülni (habár lehet ez volt a cél). Egy cseppet sem szimpatikus, irritáló, és a háttere nem nagyon van kidolgozva. Kiderülnek róla dolgok, megismerjük a múltjának egy részét, azonban a jelenéről, hogy mit miért csinál, szinte semmit nem tudunk, mintha csak egy bábot vezetgetnénk ügyről ügyre. S ugyan végül kapunk „feloldozást”, a játékidő nagy részében azért kellemetlen egy olyan alakot irányítani, akivel semmilyen szinten nem tudok azonosulni.

 

Körítés: A játék grafikája nem kiemelkedő, de ezzel nincs nagy bajom. Ami zavart, az az autók fizikája, a többi sofőr ostobasága és úgy általában az autós üldözések, amelyek szinte egytől-egyig scripteltek, azaz tök mindegy, hogy az ember mit csinál, akkor és ott érnek véget, mikor a fejlesztők akarták. Ugyanígy a szabadon felvehető küldetések sem túl ötletesek, majdnem minden esetben lövöldöznünk kell, s mivel ilyesmi a fő küldetések során is bőven akad, sőt, mivel a „harcrendszer” igen fapados (egyszerű fedezékrendszer és auto-célzás), ezekben nagy örömömet nem leltem. Ugyanígy az autók és a filmtekercsek megszerzése sem okozott különösebb izgalmakat számomra, nem is foglalkoztam velük, hiszen csak egy-egy achievement lett volna a jutalmam értük…

 

Elnagyoltság: Habár dícsértem a történetet, azért itt is akadnak dolgok, amibe bele lehet kötni. Egyrészt a játék első egyharmada után, a gyilkossági osztály ügyei során a játék nagyon leül: túl hamar rájöhetünk a valódi gyilkos kilétére, és némileg frusztráló, hogy a program erőlteti az ártatlanok lecsukását, kicsit hülyének nézi a játékost, csak hogy kellően előkészítsen számunkra egy fordulatot. Ezen felül bántó még, hogy bár Los Angelesben vagyunk, a hollywoodi vonalnak csupán egy ügyet szentel a program, a sztárok és az ő világuk sokkal több figyelmet érdemelt volna…

 

VERDIKT

Az L.A. Noire tehát koránt sem tökéletes, bőven akadnak gyenge pillanatai, azonban ezek eltörpülnek a pozitív oldal fényében. Hiába nem szimpatikus a főhős, a nyomozás élménye, a történet és a hangulat viszi előre a játékost, hiába gyatrák az autós üldözések és úgy általában a kocsik fizikája, mindez semmiség a nyomozás sikeres pillanataihoz, egy-egy jó válasz kicsikarásához képest. Mindent egybevéve az L.A. Noire 2011. első felének egyik legjobb játéka, olyan amibe akár harminc játékórát is bele lehet pakolni, és túlzás nélkül azon kevés programok (Heavy Rain, Alan Wake…) egyike, amiért érdemes konzolt (PS3, X360) vásárolni.

Kommentek: